"No ugye! Mind ilyenek! Amelyik kézre kerül, mindig úgy áll a törvény elé, mintha a lelkiismerete tiszta volna és nyugodt. S nem tudja, hogy éppen ez vétkének legnyilvánvalóbb jele, hiszen az igaz ember nagyon is nyugtalan bírái előtt."
(Az inkvizítor, Bernard Gui, Umberto Eco: A Rózsa neve című regényében)

1995 nyarán két amerikai újság, az Orlando Sentinel és a Miami Herald párhuzamos riportsorozatot közölt egy már akkor is 20 éves gyilkossági ügyről, amelyben megöltek és meggyaláztak egy 18 esztendős lányt, Laura Lynnt. A bíróság régen halálra ítélte a gyanúsítottat, "Crazy Joe" Spazianót, aki már a kivégzésére várt, de az ügyvédje meg volt győződve az ártatlanságáról, ezért oknyomozó cikksorozat megírására buzdította a két lapot. A sajtó ráharapott a témára, az eredmény azonban megdöbbentő volt: miután hosszú riportsorozatuk során ugyanazokkal az érintettekkel beszéltek és ugyanazokat a bizonyítékokat vizsgálták meg, a két újság homlokegyenest ellentétes következtetésre jutott. Amikor tehát a bíróság perújrafelvételt rendelt el Spaziano ügyében, másnap a Herald "Az igazság végre felébredt", a Sentinel pedig "Megcsúfolták az igazságot" címmel hozta le a sztorit. Az esetet a halálbüntetés eltörléséért küzdő aktivisták felhasználták a kampányukhoz, ám ez a történet azért is tanulságos, mert egyebek között rámutat, hogy az úgynevezett igazság gyakran a legnagyobb jóindulattal és alapossággal sem deríthető ki.

Talán különös nyitány ez egy olyan cikkhez, amelynek a Forma-1-ről kellene szólnia, de úgy áll a helyzet, hogy Michael Schumacher monacói kicsúszása és annak utórezgései inkább a kriminalisztika, a pszichológia, a szociológia és a filozófia, semmint a sport területéhez tartoznak. Vajon szándékosan csúszott-e ki Schumacher, és ha igen, mikor döntötte el, hogy ilyen pitiáner trükkhöz folyamodik? Vajon igazságos és elég alapos volt-e a sportfelügyelők ítélete? Az első, amit meg kell állapítanunk, hogy itt valójában két, egymástól független kérdés merült fel; az egyik Schumacher tettére, a másik a sportfelügyelőség eljárására vonatkozik. Egy ítélet hitelét mindig a megalapozottsága adja, és ahogy az iskolai matekdogában is kijöhet a jó eredmény egy hibás gondolatmenet végén, a bírák is hozhatnak helyes döntést téves következtetések alapján. Bűnös, avagy sem? Elvégre volt rá 50% esélyük, hogy eltalálják.

Schumacher esetével kezdem, mert nyilván az tarthat számot nagyobb érdeklődésre - de sajnos már előre ki kell ábrándítanom azokat, akik remélték, hogy akár felmentő, akár elmarasztaló ítéletet fogok mondani a német versenyző fölött. Ez ugyanis nem az én feladatom, ráadásul be kell vallanom, hogy a négy különböző kameraállásból készült videofelvételek órákig tartó tanulmányozása után sem tudtam egyértelműen dönteni a kérdésben.

Az első, amit meg kell jegyezni, hogy bár Schumacher esete kapcsán sokan egyszerűnek állították be, a Rascasse kanyar valójában Monaco egyik baleseti gócpontja - és mindig is az volt. Az Uszoda-rész 2003-as átépítése után ugyan valamivel könnyebbé vált, de szinte nincs olyan év, hogy ne történjen itt valami. Az ízelítő kedvéért: 1999-ben Damon Hill is karambolozott a Rascasse-ban, egy évvel korábban Mika Häkkinen és Giancarlo Fisichella vétette el a kanyart, és 2002-ben Kimi Räikkönen is kellemetlenül közeli ismeretségbe került a védőkorláttal. Ez semmiképpen sem olyan hely, ahol már önmagában is ciki balesetet szenvedni. 1999-ben, a Rascasse-on áthaladó Olivier Panis kanyarvételi technikáját kommentálva Martin Brundle tréfásan megjegyezte, hogy "ha a rutinvizsgán ezt csinálnád, nem kapnál jogsit! De egy F-1-es autót csak így lehet vezetni."

A sportfelügyelők azonban nem is a kicsúszás tényét, hanem annak módját kifogásolták, úgyhogy vegyük sorra, hogy mi történt abban a bizonyos néhány másodpercben az időmérő edzés végén! Schumacher az utolsó gyors körében járt, és bár az első szektorban javított, a második mért ponton már 0.190 másodperccel elmaradt a legjobb időtől, amit történetesen szintén ő maga állított fel. Az Uszodából kifelé vezető elnyújtott, enyhén balra forduló szakaszon a Ferrari a kelleténél közelebb sodródott a jobb oldali védőkorláthoz, és ekkor - tehát még a Rascasse-tól jó messze - kezdődött Schumacher kálváriája. A Ferrari fara enyhén kitört balra, és miközben Schumacher ellenkormányzott, az autója jobbra több méterrel lecsúszott az ideális ívről. Ezzel a lehető legelőnytelenebb helyzetbe került, mert ahelyett, hogy szélesen fordulhatott volna a Rascasse kettős törésére, amint az normális esetben szokás, Schumachernek a korlát mellett kellett elevickélnie a kanyar csúcspontjáig; ráadásul a felső kameraállásból jól látszott, hogy a Ferrari jobb első kereke már az aszfalt poros részére futott. A két Vodafone reklámfelirat közül a másodiknál Schumacher oldotta a kormányt, hogy távolabb kerüljön a faltól, aztán a csúcspont előtt fékezett és megpróbált jobbra fordulni, ekkor azonban az ívbelső kerék füstölve leblokkolt, és az autója - vélhetően a rossz ív és a poros gumik miatt - láthatóan elkezdte kifelé, azaz balra tolni az orrát. Schumacher úgy reagált, ahogy minden versenyzőiskolában már az első napon megtanítják: az alulkormányzottság semlegesítése érdekében lazított a féken és kiegyenesítette a kormányt. Egy pillanattal később, amikor a Ferrarija ismét stabillá vált, újrakezdte a fordulást jobbra, majd hirtelen, mintha valamiért meggondolta volna magát, mégis visszarántotta a volánt középre, mielőtt ismét megpróbálta rátenni az ívre az autóját.

Véleményem szerint a manőver során ez volt az első Schumacher két vitatható mozdulata közül. De vajon mi volt mögötte a motiváció? Az egyik lehetőség nyilván az, amit a vádlói is állítottak, vagyis hogy szándékosan el akarta véteni a kanyart. Van azonban egy másik magyarázat is: a Ferrari ekkor olyan szögben állt, hogy ha Schumacher nem egyenesíti ki a kormányt, a jobb hátsó kereke esetleg nekiütközik az ott megszűnő védőkorlát sarkának. Ez valós veszély, mert - ahogy azt néhány évvel ezelőtt David Coulthard fogalmazta meg találóan - Monaco egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy a hátsó kerekekkel a lehető legközelebb kell kerülni a falakhoz. Mivel még a felső kameraállásból is lehetetlen megállapítani, hogy a Ferrari valóban hozzáért-e volna a korláthoz, Schumacher az autóból aligha tudta biztosan felmérni ezt egyetlen pillanat alatt. Még ha téves vészriadót fújtak is az ösztönei, nem hibáztatható azért, hogy elkerülő manőverbe kezdett - már amennyiben valóban ez történt, és nem szándékosan csúszott ki. Komoly segítséget jelentene, ha a visszajátszásból látnánk, hogy Schumacher ebben a pillanatban belenézett-e a jobb oldali tükörbe, ám a belső kamera szöge a sisakját sajnos nem fedi le.

Az egyenesen megtett rövid szakaszt követően Schumacher most ütközésig jobbra tekerte a kormányt, de a Ferrari a fal előtt már nem fordult el. Mielőtt azonban odaért volna a védőkorláthoz, a német csekély mértékben még egyszer lazított a kormányzási szögön. Ezt is lehet a szándékosság rovására írni, habár erre is létezik alternatív magyarázat: (1) Schumacher a falhoz közel ismét rálépett a fékre, ami jól látható abból, hogy ezúttal az autójának mindkét első kereke blokkolt, köztük szokatlan módon az ívkülső (azaz a bal oldali) is - feltehetően az alacsony sebesség és az aszfalt egyenetlenségei miatt, és (2) Schumacher talán már látta, hogy a Ferrari úgysem fér be, ezért a klasszikus Y-tolatásra készült (amint az autója megállt, valóban el is kezdte forgatni a kormányt az ellenkező irányba). Nem tudom, milyen alapon lehetne választani az elképzelhető lehetőségek közül; Mark Webber véleményét osztom, aki azt mondta, hogy csakis Schumacher tudhatja az igazságot.

A következő kérdés az, hogy vajon megtett-e minden tőle telhetőt a helyszín mihamarabbi, önálló elhagyására. Azt hiszem, ezt ismét lehetetlen kívülről eldönteni. Annyi bizonyos, hogy tévedtek, akik szerint a Ferrari előrefelé is kifért volna a korlát mellett; őket az tévesztette meg, hogy a felső kameraállásból összekeverték a korlátot a mögötte felállított gumifallal, amely a színei révén erősebben kitűnt az árnyékból. A felvételeket átnézve teljesen egyértelmű, hogy a Ferrari első szárnya csak milliméterekre volt a védőkorláttól, ezért a bal első kerék hiába fért el, Schumacher csak az aerodinamikai elem letörése árán tudott volna elfordulni.

Mi a helyzet a tolatással? A Rascasse külső, azaz menetiránnyal szembeni védőfalán összesen nyolc Marlboro reklámfelirat volt, és a Ferrari balról az ötödiknél, éppen a korlát bemélyedésénél vesztegelt. Bár maga az autó nem az ideális íven állt, a jobb hátsó része közel volt hozzá. A versenyzők általában úgy próbálják venni a Rascasse-t, hogy az utolsó Marlboro feliratnál érnek a fal mellé, de ez nem mindig sikerül nekik; 6 perc 27 másodperccel az időmérő leintése előtt például Juan-Pablo Montoya is éppen olyan íven fordult, hogy eltrafálta volna a Ferrari sarkát. Ha pedig valaki komolyan elrontja a kanyart, mint Robert Kubica csütörtökön, egyszerűen beleszáll a védőkorlátba, ezért tolatni nem lett volna bölcs dolog Schumacher részéről. Ennek ellenére megpróbálta, mert közvetlenül a megállás után a bal kezével kétszer is lenyúlt a kormány mögé, valószínűleg a kuplunghoz, a Ferrari azonban nem indult el, majd a biztonsági elektronika néhány másodperccel később leállította a motort.

Schumacher még vissza sem tért a boxba, amikor a paddock-ban már állt a bál. Flavio Briatore válasz nélkül, undorral fordult el egy TV-csatorna kamerája elől, mintha felháborodásában nem találna szavakat, és percekkel később, a hivatalos sajtótájékoztatón az egyik újságíró azonnal nekiesett Schumachernek, habozás nélkül szándékossággal vádolva meg a németet. Az elképzelés, amely szerint Schumacher direkt csúszott ki, futótűzként terjedt, és két pillérre épült: (1) arra a tényre, hogy a Ferrarinak érdekében állt előcsalni a sárga zászlókat, és (2) arra a feltevésre, hogy a Rascasse-t nem lehet így elrontani.

Megítélésem szerint az ügy ekkor vett végleg botrányosan rossz irányt, mert az újságírók, versenyzők, csapatfőnökök és egyéb kulcsfigurák egymást hergelték, s a paddock-ból benzingőzként illant el a józanság. Ahelyett, hogy alaposan megnézték volna a visszajátszást és megvárták volna a többi bizonyítékot, spontán rögtönítélő bíróságot hoztak létre, amely az inkvizíció és a koncepciós perek rémisztő emlékét idézte fel. Lehet, hogy Schumacher sportszerűtlen volt, ők azonban biztosan azok voltak, és felindultságukban megfeledkeztek a mindenkit megillető, alapvető emberi jogokról. Például arról, hogy az indíték önmagában soha nem bizonyíték, mert ha az lenne, mindenkit el kellene ítélni, aki egy haláleset után örököl, sőt, ezzel a logikával a spanyol sportfelügyelőre, Joaquin Verdegay-re is rá lehetne sütni, hogy elfogultan döntött; vagy éppen az ártatlanság vélelméről, amely éppen azt hivatott biztosítani, hogy minden ügyet külön-külön vizsgáljunk meg. Schumacher hibázott már eleget, de ebből a szempontból nem ez a lényeg; ha a bíróságok úgy ítélkeznének, mint a paddock, elég lenne egyetlen gyilkos, a többi bűnesetet már nyugodtan rá lehetne kenni. Ettől kezdve a botrány nem csak Schumacher bűnösségéről, hanem a Forma-1 egészének hiteléről szólt, csakhogy az érintettek annyira belepörgették magukat a boszorkányégetésbe, hogy ezt észre sem vették. Attól a pillanattól fogva, hogy kirobbant a botrány, minden a sport ismert és láthatatlan törésvonalai mentén mozdult el, és felszínre kerültek az emberek, csapatok, de még az egyes országok közötti rejtett ellentétek is. A monacói szombat délutánból egy egész szociológiai és pszichológiai tanulmányt lehetne írni. Jó példája volt ez annak, hogy a modern jogrendszer nem véletlenül nem a népre bízza az ítélkezést. Félreértés ne essék: nem a véleményekkel volt baj, hanem azzal a leleplező elhamarkodottsággal, amellyel megszülettek.

A sportfelügyelőknek ebben a helyzetben a szokásosnál is nagyobb felelősségük volt, de azt kell mondanom, sajnos nem nőttek fel hozzá. Amikor szombaton este, nyolc órával a történtek után végre kiadták az ítéletet, azt hittem, nem hiszek a szememnek. Nem azért, mert bűnösnek találták Schumachert, hanem mert az indoklás riasztóan hiányos, szinte groteszk volt. Csak álmodom, vagy tényleg az íróasztal mögött ücsörgő három, öltönyös-nyakkendős ügyvéd akarja megmondani egy hivatásos autóversenyzőnek, hogy hol, mekkorát kell fékezni? Komolyan azt rótták fel neki, hogy a korábbinál 50%-kal nagyobbat fékezett? Tudomásom szerint az F-1-ben az összes vezetési hibát úgy követik el, hogy valamit másképp csinálnak, mint előzőleg.... Ha Schumacher számítógép lenne, gratulálhatnánk a sportfelügyelőknek, mert szoftverhibát találtak, de könyörgöm, ez egy ember, nem egy istenverte automata! A sportfelügyelők úgy okoskodtak, hogy a Ferrari olyan sebességgel haladt, akár előzőleg, azt azonban elfelejtették megemlíteni, hogy sokkal szűkebb íven közelítette meg a kanyart, tehát mindenképpen keményebben kellett lassítania a szokásosnál.

Amikor hétfőn megszólalt az ügyben, Verdegay csak tovább rontott a helyzeten. Azzal a kijelentésével például, hogy Schumacher "16 km/órás sebességnél" vesztette el az irányítást a Ferrari felett, egyáltalán nem tudok mit kezdeni, mert ha egy autó ennél nagyobb tempóról, akármilyen ütemben lassítva megáll, a matematika törvényei szerint mindenképpen lesz olyan pillanat, amikor éppen 16-tal halad. Ahogy fent már kitárgyaltuk, Schumacher jóval a Rascasse előtt, és ennél nagyságrendekkel lendületesebb tempóban követte el azt a hibát, amely aztán bajba sodorta. Később még egyszer korrigált, de ez magyarázható az előző baki következményeként.

Verdegay ezenfelül azt állította, hogy Schumacher késlekedett, mielőtt a kuplunghoz nyúlt. Ez azonban kerek perec nem igaz, ahogy az a belső kameraállásból tökéletesen látszik. Ami végképp talányos, az a következő mondat: "(Schumachernek) az a kifogása pedig, hogy azért nem kapcsolt hátramenetbe, mert forgalom volt, értelmetlen." De miért is értelmetlen ez? A Ferrari fara közel volt az ideális ívhez, és egy F-1-es autóból hátrafelé nem festőien széles a panorama. Megkockáztatom, hogy ha Schumacher ott elkezdett volna tolatni, megbüntetik érte. Ráadásul, ha jobban belegondolunk, valójában érdekében állt volna szép lassan elhagyni a helyszínt, mert mire a sárga zászlókat bevonják, úgyis mindenki befejezi a körét, és ezzel elterelte volna magáról a gyanút. Emellett ő maga is visszanyerte volna azt a kört, amit így a tankolásnál elvesztett - Schumachernek tehát semmiképpen nem jött jól, hogy a motorja lefulladt, még akkor sem, ha egyébként szándékosan csúszott ki.

A sportfelügyelők monacói döntése véleményem szerint ijesztő precedenst állított fel. Mi lesz a következő? Fernando Alonsót megbüntetik egy kicsúszás miatt, vagy Kimi Räikkönenre rásütik, hogy előre kitervelten fékezte el magát? Bármely versenyző bármely két körét véve találnánk különbségeket a telemetriában - akkor ki dönti el, hogy mi számít szándékosnak és mi nem? A 2000-es Ausztrál Nagydíj időmérő edzésének utolsó pillanataiban David Coulthard összetörte a McLarent, bebiztosítva ezzel a 2. helyet magának és a pole pozíciót csapattársának, Mika Häkkinennek. Schumacher az első mért ponton 0.208 másodperccel vezetett, de az előkerülő piros zászló miatt félbe kellett hagynia a körét, mégsem kezdett senki vádaskodni. Verdegay azt mondta, talán felmentették volna Schumachert, ha a Ferrari megsérül, de milyen világ az, amelyben melletted szól, ha összetöröd az autódat? Ez abszurd.

Lehetett-e Schumacher tette szándékos? Természetesen igen. Körülbelül 40.5 másodperc telt el, amíg Alonso odaért a Rascasse csúcspontjához, ahonnan még tíz másodperc a célvonal; mivel az első szektorban 19.6 volt a szintidő, a Renault éppen elhagyta az első mérési pontot, amikor Schumacher kicsúszott. De ahhoz, hogy ismerje vetélytársa helyzetét, Schumachernek tájékoztatást kellett kapnia a csapatától a rádión, márpedig ennek - ha így történt - mindenképpen nyoma maradt. Persze végső soron nincs jelentősége, mert ha direkt dobta el az autóját, Schumacher gondolhatta, hogy így is, úgy is jól jár, nem? Más kérdés, hogy valóban érdekében állt-e kicsúszni. Ne felejtsük el, hogy vesztett vele egy kört a visszatankolásnál, ráadásul a 14 évből, amikor Schumacher előzőleg Monacóban versenyzett, mindössze négy nagydíjat nyertek meg a pole pozícióból, az első rajtkocka értékét tehát itt is túl nagyra taksálják.

A sportfelügyelők valamiért nem mérték fel jól, hogy a döntésük a sport egészét minősíti. Ha tetszik, ha nem, még mindig Schumacher a Forma-1 emblematikus figurája, akire világszerte milliók néznek fel, ezért meggyőző bizonyíték nélkül megbélyegezni óriási felelőtlenség, mint ahogy egyébként bárki mást is. Jól tudjuk, hogy aki bűnösnek akarja látni, úgyis annak látja, aki pedig vétlennek, az úgyis felmenti Schumachert, de a sportfelügyelők tartoznak annyival a nézők millióinak, hogy ha rendelkeznek perdöntő bizonyítékokkal, azokat a nyilvánosság elé tárják. Hol a telemetria, hol vannak a rádiófelvételek? Ez nem olyan horderejű kérdés, mint a boxutcai gyorshajtás, amit egy kézlegyintéssel el lehet intézni. Persze nem kizárt, hogy Schumachert akarják védeni, de amennyiben ez lenne a helyzet, nem hiszem, hogy kimondták volna rá a szándékosságot, mert alapvetően az a lényeg, nem? Ha valakinek nyolc órája van rá, hogy ítélkezzen egy döntésről, amit a másodperc törtrésze alatt hoztak meg, olyan ítéletet kell hoznia, amelybe nehéz belekötni. A monacói sportfelügyelők érvelése így azonban sánta, felszínes és értelmetlen volt; ha Enzo Ferrari még élne, valószínűleg visszavonta volna az autóit a versenyből. Az eljárásra Verdegay azon kijelentése tette fel a koronát, hogy a sportfelügyelők "büszkék" a döntésükre. Hogy is volt ez? A bíró érzelmileg kötődik az ítéletéhez? Egy ilyen elszólás már önmagában is megkérdőjelezi egy testület hitelét, az pedig külön balszerencsés választás, hogy éppen a spanyol sportfelügyelőt szólaltatják meg a három közül, vagyis azt, akibe a legkönnyebb belekötni.

Nem tudom, hogy Schumacher vétkes volt-e, abban viszont biztos vagyok, hogy a paddock elvesztette a már eddig is gyenge realitásérzékét. Miközben a brit sajtó azt ünnepelte, hogy a sportfelügyelői testület végre visszanyerte a hitelét, a különféle honlapokon lebonyolított szavazások során az emberek többsége Schumacher ártatlansága mellett voksolt. Még a brit site-ok - amelyek közönsége nem kimondottan rajong a német versenyzőért - látogatóinak is több mint a fele nem értett egyet az ítélettel, márpedig ez bajosan értelmezhető úgy, hogy az emberek szemében javult a sportfelügyelők szavahihetősége. Közvetett bizonyítékok alapján ítélkezni rendkívül veszélyes.

A kedvenc érvem az volt, hogy Schumacher "úgy viselkedett", mint akinek vaj van a fején; hiába no, a paddock-ban nyüzsögnek az önjelölt pszichológusok. Aki mindenáron az emberek magatartásából akar következtetni, az nézze vissza a Ferrari garázsában figyelő Willi Weber és az előtte, balra tőle álló bajszos szerelő reakcióját! Aztán szerezze meg a 2001-es Spanyol Nagydíj felvételét, amely után Schumacher igencsak hasonló arcjátékot mutatott be, mint most - azt követően, hogy Häkkinen az utolsó körben, műszaki hiba miatt kiesett előle. De tényleg, most, hogy jobban belegondolok: ha valaki szándékosan szabálytalankodik, nem próbál meg pléhpofát ölteni hozzá, hogy krokodilkönnyeket hullajtva ál-bocsánatot kérjen? Ugyebár az inkvizítor szerint is: "Amelyik kézre kerül, mindig úgy áll a törvény elé, mintha a lelkiismerete tiszta volna és nyugodt." Értsük úgy, hogy az a gyanús, aki nem gyanús?

Mindez persze nem jelent az égvilágon semmit, mert egy állítást sohasem bizonyít, hogy hányan tartanak ki mellette; elvégre nem is olyan régen még csak egy maroknyi számkivetett tartotta gömbölyűnek a Földet, és a tömegek kedvenc szórakozása volt a boszorkányégetés. Éppen ezért Schumacher bűnösségét sem igazolja, hogy a paddockban mindenki ráhúzná a vizes lepedőt, és az sem menti fel, hogy a közönség zöme ártatlannak tartja. És egy újabb érdekes adat a keretes szerkezet oltárán: 1973 óta az USA 25 államában eddig összesen 123 esetben derült ki utólag, hogy egy gyanúsítottra ártatlanul mondták ki a halálos ítéletet. Pedig mindenki tudta róluk, hogy bűnösök.

Nos, talán Michael Schumacher is boszorkány, de azért ennek az alátámasztásához súlyosabb érvek kellenének annál, hogy többet nyom, mint egy kacsa...

Végül egy rövid utószó arról, hogy az FIA többek között a McLarent és a Toyotát is kizárta az F1 Commission-ből, mert ennél nagyobb politikai hibát szerintem nehéz lenne elkövetni.

Hát értem én, hogy Max Mosley és Ron Dennis úgy vannak egymással, mint az ártatlan nyulacska és a megátalkodott farkas abban a bizonyos orosz rajzfilmben (más kérdés, hogy mindketten ugyanazt a szerepet követelik maguknak), de a Forma-1 nem országok, hanem csapatok közötti sport, ezért Max részéről elég bugyuta és átlátszó ötlet éppen nemzetek szerint beválogatni egy-egy istállót az F1 Commission-ba.

Ha egy olyan patinás csapat, mint a McLaren - sőt, valójában bármely másik - kimarad a döntéshozatal egyik fázisából, az aligha demokratikus. Mivel a Red Bullnak sikerült úgy bekerülnie a testületbe, hogy osztrák licenszhez folyamodott, a McLaren talán jobban tenné, ha némi papírmunkával áthelyeztetné a hivatalos székhelyét egy eldugott kis csendes-óceáni szigetországba. Lehetőleg egy olyanba, amiről még csak hajótöröttek és megszállott térképészek hallottak.

De őszintén, Max: kinek van erre szüksége?

//a5.hu//